Az ajtó lassan, némán nyílt ki, beengedve a csillagok fényét egy rövid lélegzetvételnyi időre, míg Evan Campbell belépett. Bezárta maga mögött, ahogy mindig, a kulcsot pedig a kis faedénybe ejtette egy fáradt mozdulattal, s hallgatta, ahogy a megmozduló tál kongása megtölti egy pillanatra az otthonát.
A kétszobás kis ház nem volt több számára menedéknél. A nagy telek nyugalmat jelentett, a kellős közepén álló épület pedig elég kicsi volt, hogy a magány gondolatai egy kicsit kevésbé férhessenek be az ajtón.
Evan sóhajtott egyet és a konyhába sétált – mely nem volt több mint a nappali egyik sarka elkerítve egy pulttal. A sarokban szekrények, sütő, hűtő és mikrohullámú sütő zsúfolódott. A régi harctéri sérülés nyoma már megint fájt a bal oldalában, közvetlenül a bordái alatt. Elbizonytalanodott a hűtő fényében, keze eleinte a narancsleves doboz felé indult el, majd helyette ráfogott egy sörösüvegre és azt húzta ki.
Ahogy a kanapéhoz sétált, megszagolta saját vállát és undorodva félre rántotta a fejét. Alkohol és nikotin szaga keveredett sós mogyoróval, égett étolajjal, takarítószerrel és izzadtsággal. A kanapé felsikoltott ijedtében ahogy az egykori katona teste rázuhant. Egyszerűen megmarkolta a kupakot és megcsavarta, mire az lepattant az üvegről. Evan a dohányzóasztalra dobta és meghúzta az üveget. Ránézett a tenyerére és sztoikus arccal figyelte az egyetlen magányos vércseppet kérges tenyerén, melyet a kupak fémszéle serkentett ki.
Elnézett a hálószoba irányába és nyelt egyet. Eljátszott a gondolattal, hogy lefekszik aludni, de ő maga is tudta, hogy nem elég fáradt. Még nem nyomná el az álom azonnal s a sötét szobában a plafont bámulva túl könnyen születtek olyan gondolatai, melyekkel nehéz volt megbírkózni.
Végül felállt és a könyvespolc aljában lévő zárható szekrényhez lépett, magára hagyva az üveg sört a kis asztalon. A nyakában lógó kulcsot leakasztotta és elfordította a zárban. Az ajtó hangos kattanással engedett mely akár taps is lehetett volna a néma házban. Egy szükséges rossz megünneplése.
Előhúzott egy pisztolyt. Kipattintotta a tárat, ellenőrizte, hogy meg van töltve majd kínosan lassú mozdulattal visszanyomta, mintha saját izmai ellenkeztek volna a tett ellen. Végül bekattintotta a helyére és megforgatta a fegyvert a kezei között úgy, ahogy egy rég látott barátot vizsgál meg az ember, miben változott az utolsó találkozás óta.
Lassú léptekkel visszasétált oda, ahol korábban ült és ezúttal jóval óvatosabban, lassabban helyezte rá a súlyát a kopottas borítású kanapéra. Bal keze szórakozottan játszani kezdett egy cérnával, feltekerte az ujjára, majd kiengedte, pöckölgette, mintha csak attól várna választ az élet nagy kérdéseire. Közben ráérősen előre hajtotta fejét, felemelte jobb kezét és homlokát nekitámasztotta a pisztoly szánjának, érezve a hideg vasat. Vett egy mély lélegzetet.
A telefonja megrezdült a zsebében, kirántva őt a pillanatból. A fegyvert homlokánál tartva, baljával nyúlt át a jobb zsebébe és halászta elő kissé ügyetlen mozdulattal a mobilt, majd ellenőrizte a kijelzőt. Egy mosolygós, szőke hajú, kék szemű fiatal nő képe látszott, alatta a nevével: Marnie. Az ujja mintha akarata ellenére mozdult volna és rányomott a zöld gombra, hogy fogadja a hívást, majd a füléhez emelte az eszközt.
– Mi a helyzet? – Kérdezte fáradtan.
– Bocsánat a zavarásért, biztos már készültél lefeküdni, de nem találom a kassza kulcsát. – A vidám, dallamos hangban ott voltak a fáradtság jelei, mégis mintha örült volna annak, hogy hallhatja Evan-t.
– Nézted az alsó szekrényben, a második polcon?
– Igen, de ott nincs. Evan, a főnök meg fog ölni, ha nem számolok el…
– Semmi baj nincs, vegyél egy nagy levegőt. – Nyugtatta Evan és bár még maga sem hitte el, de egy apró mosoly jelent meg ajkain. – Nézd meg újra, mindig ugyanoda teszem. Esetleg ráborulhattak a söralátétek.
– Basszus, hogy nem vettem észre? – Hallatszott pár másodpercnyi matatás után a megkönnyebbült sóhaj. – Köszönöm!
– Másban tudok még segíteni? – A kérdés fásultabbra sikerült, mint ahogy szerette volna.
Pár másodpercig csak csend honolt a vonal másik végén, majd hallotta a kassza trezorjának kattanását, ahogy kinyílt. Szinte látta maga előtt ahogy a vékony, mosolygós lány a pult mögött áll a kiürült kocsmában, fölötte a neon szín tábla megfesti arany hajtincseit ahogy a kocsma nevét hirdeti: „Utolsó Figyelmeztetés”. Súlyát egyik lábáról a másikra helyezi, miközben beleharap alsó ajkába, ahogy mindig tette, mikor nem mer feltenni egy kérdést. Evan emlékezett milyen sokszor látta ezt az arckifejezést, mikor még tanította Marnie-t egy évvel korábban a különböző munkafolyamatokra.
– Igen, figyelj Evan… – A lány bizonytalan volt. – Minden rendben? Nagyon levertnek tűntél mikor elindultál.
– Persze, nincs semmi gond. Ne aggódj. – Hazudta gyakorlottan kolléganőjének.
– Akkor jó… Mert… Egyedül elveszett lennék… – Mondta Marnie szinte suttogva. – Mármint még mindig elrontom a számlázást, még mindig összekeverem a dolgokat és látod, még a kulcsot is majdnem elhagytam…
– Hé, semmi baj, oké?
– Rendben… Akkor holnap találkozunk! – Mondta a lány, aztán tartott egy másodpercnyi szünetet. – Ugye?
– Igen, Mar, holnap találkozunk.
– Jó éjt, Evan!
– Jó éjt…
Lenyomta a telefont és félre dobta. Hirtelen a fejéhez emelte a pisztolyt, miközben egy villámgyors mozdulattal kibiztosította. Ujja a ravaszra csúszott, karjában és mellkasában minden izom megfeszült, összeszorította szemeit, de végül nem tudta megtenni. Fájdalmas, elkeseredett ordítás szakadt fel torkából, majd leengedte a fegyvert. Tekintete a telefonra siklott, pár másodpercig habozott, de végül felemelte a párnáról.
Megnyitotta a csevegőalkalmazást, és átfutotta az utolsó beszélgetéseket. Az ujja rákoppintott az egyik legfrissebbre és gépelni kezdett. Mindössze két szót küldött el. „Ébren vagy?” A válasz másodperceken belül érkezett, a profilképen egy szakállas, túlsúlyos férfi mosolygott szemüvegben. „Neked mindig tesó!”
A telefon pár másodperccel később megcsörrent a kezében. Ezúttal tudatosan nyomott rá a gombra, amivel felvette és már másodszor emelte fel az eszközt.
– Komolyan? Nekem mindig? – Kuncogott fel szárazon. – Ezt a nyálas szart…
– Ugyan már, tudod, hogy van ez. Megint nem alszom. Ahogy te sem. – A szavakból őszinte törődés áradt. – Na mesélj, katona, mi a helyzet?
– Caleb… Kicsit magam alatt vagyok.
– Az baj… – A vidám hang megremegett egy kicsit. – Legalábbis az, hogy beismered, mert akkor nagyon mélyen vagy.
– Kapd be! – A válasz durvának tűnt, de nem tudott segíteni azon, ahogy az ajkai mosolyra rándultak.
– Figyelj, tudom, hogy néha minden sötétnek tűnik. De mindig megoldottunk mindent.
– De most nem vagy itt, hogy átlásd a dolgokat.
– Az lehet, de mégsem vagy nélkülem.
– Te most New Yorkban élsz, én meg kint a világ végén a semmi közepén.
– Ez a te döntésed volt, és…
– Tudom, hogy az én döntésem volt. – Vágott közbe ezúttal nyersen. – Pont azért, hogy ne zavarjak senkit.
– Evan, tudod, hogy engem bármikor meglátogathatsz. Sőt, ha kellek, szólsz, veszek ki szabadságot és én utazom le hozzád.
– Nem akarlak feltartani vagy zavarni. Neked ott a Tűz Birodalma, a streamelés, meg Eleanor.
– Na persze. A főnök megérti, ha szabadságot kell kivennem, a streameléssel semmit nem keresek szóval nem baj, ha kiesik pár, Eleanor pedig egyenesen hajítana engem Sweetwater irányába, ha mondanám, hogy bajban vagy.
– Az a nő egy kincs. – Nevetett fel az egykori katona, közben homlokát ütögetve a pisztollyal. – Komolyan nem értem miért félsz tőle.
– Nem jó téma, öregem… – Caleb beszédén érződött a hirtelen feszültség.
– Jólvan. Akkor miről beszéljünk?
– Mi a helyzet feléd? – Beszélgetőtársa hallhatóan megkönnyebbült.
– Áh, semmi… Csak a szokásos.
– Az ég szerelmére, csapos vagy, csak van pár jó történeted!
– Ma bent volt Trevor. Emlékszel rá?
– A fura fickó, aki folyton arról beszél, hogy az űrlények elrabolták a kutyáját?
– Igen. El nem hiszed, ma kiderült, hogy ismeri Samuels professzort az egyetemről!
– Ne idegesíts már, honnan ismerhetné?
– Állítólag a fia járt az egyetemre, kábé velünk egy idős lehet… – Mondta Evan, az asztalon fekvő kupakot lökdösve a fegyver csövével. – Mármint velem egy idős. Nálad akkor pár évvel fiatalabb.
– És? Az én öregem sem ismerte az egyetemi professzoraimat!
– Igen, de volt valami nézeteltérés Samuels és Trevor között. Állítólag a professzor mondott valamit a fiának a kisvárosi bigott tahókról, amit a kölyök továbbadott az apjának. Na erre a barom beült a kisteherautójába, elhajtott egészen Austinig, aztán nekiment a professzornak míg az két épület között próbált átmenni.
– Mármint fizikailag nekiesett? – Kérdezte Caleb hüledezve.
– Igen, fogta magát és behúzott neki egyet mindenféle előzetes szó nélkül.
Evan elképzelte, ahogy a folyton olajtól és gépzsírtól mocskos roncstelep tulajdonos odasétál hosszú, pálcikavékony lábain a kopaszodó férfihoz, aki mindig makulátlan öltönyt viselt és szó nélkül behúzott neki egyet.
– Ezzel nem segített a kisvárosi bigott tahók általános megítélésén.
– Nem hát… – Kuncogott Evan miközben megvakarta a szemét, hogy utána meglepetten meredjen a tenyerére.
Észre sem vette, hogy a pisztolyt letette a dohányzóasztalra. A tény olyan váratlanul hasított belé, hogy elakadt a lélegzete. Komótosan hátradőlt és nézte a fegyver hideg acélját, majd sóhajtott egyet.
– Te figyelj, Caleb… – Megakadt, nem tudva, hogyan öntse gondolatait szavakba, de végül folytatta. – Szerinted… Lehet jobb?
– Persze, hogy lehet! – Evan szinte látta maga előtt, ahogy a szakállas, túlsúlyos férfi, akit barátjának nevezett rácsapott az asztalra, hogy erőt adjon a szavainak. – Minden csak akarat kérdése! Elhatározod és csinálod! A sorsnak fura fintorai vannak. Soha nem tudhatod, mi változik meg holnap. Akár az egész világ kifordulhat a négy sarkából!
– Ez azt jelenti, hogy elhívod végre Ellie-t randizni?
– Te rohadék… – Horkant fel Caleb.
– Légy igaz a saját szavaidhoz, Gombóc.
– Ne hívj így.
– Akkor mondd el neki mit érzel.
– Tudod mit? Egyezzünk meg. Én elmondom Eleanore-nak, hogy mit érzek, te pedig megpróbálsz jobban hinni kicsit egy szebb jövőben.
– Rendben.
– Tudod mi lenne jó ötlet? Vegyél magadnak egy háziállatot. Egy kutyát, macskát, vagy akár csak egy leopárd gekkót.
– Mi az ördögnek?
– Te egy jó ember vagy. Sokat fog segíteni egy kisállat, akiről tudod, hogy számít rád.
– De…
– Csak semmi de. Ez egy parancs.
– Meggondolom, de nem…
– Várj, várj… Milyen nap van? – Szakította félbe a vonal túlvégéről Caleb.
– Vasárnap van és hajnali három. – Válaszolta Evan a telefonjára sandítva.
– Egyezzünk meg. Hétfőtől minden más lesz.
– Miért pont hétfőtől? – Kérdezte szinte hitetlenkedve.
– Mert… – Caleb megakadt. – Az egy új hét kezdete! Tökéletes a nagy változásokhoz!
– Rendben… – Kuncogott Evan. – Akkor még egy napig lehetünk mindketten depressziós vesztesek.
– De hétfőtől…
– Hétfőtől megváltjuk a világot. – A válaszban benne volt mennyire nem hisz benne.
– Megígéred?
– Megígérem… Te pöcs. – Az utolsó két szó bár sértő kellett volna legyen, meglepő vidámsággal volt tele, és ezt minden bizonnyal Caleb is hallotta.
– Jó éjt, Evan!
– Jó éjt…
A búcsúzás után Caleb volt, aki bontotta a vonalat. Evan lassan felállt, zsebre rakta a telefont, felemelte a fegyvert az asztalról és a szekrényhez sétált vele. Magabiztos mozdulattal kivette a tárat, elrakta, mellé fektette a pisztolyt magát is, de egy másodpercig bizonytalanul nézte.
Felemelte a fejét és felnézett a könyvespolcra. Ott egy bekeretezett képen látta magukat. Caleb, a nála kissé alacsonyabb, túlsúlyos, szakállas férfi és Eleanor Thompson, akit Caleben keresztül ismert meg. A nagyszájú újságírónő vidáman mosolygott, Caleben a szokásos félmosoly látszott mely árulkodott arról, hogy minden körülmények között tisztában van saját külsejével és zavarja is. És köztük maga Evan, arcán egy őszinte fintorgó, mégis vidám arckifejezéssel. Mikor megvette a házat, ők ketten eljöttek, hogy házavatót tartsanak neki. Órákon át beszélgettek, játszottak a konzolon.
Lenézett a pisztolyra újra és megrázta a fejét, majd becsukta az ajtót és ráfordította a kulcsot, mielőtt elindult, hogy letusoljon és elaludjon. Csak remélni tudta, hogy a pillanatnyi jókedv kitart addig, míg elalszik.