New Yorkot lassan teljesen maga alá temette a káosz. Caleb és Mímir újra meg újra kénytelenek voltak irányt változtatni, miközben végigfutottak az utcákon. Az elmúlt egy órában láttak zavargásokat, fosztogatást és világvége-prófétákat, akik a közelgő végítéletre figyelmeztettek. Még egy olyan tömegbe is belefutottak, amely azt üvöltözte, hogy a megváltozott emberek az apokalipszis hírnökei, bűnösök, akiket Isten büntet.
A Borden sugárúton haladtak, amikor Caleb lassított, majd megállt. Azért választotta ezt az útvonalat, mert arra számított, hogy jóval kevesebben lesznek errefelé. Az esemény, ami a lakosság egy részét átváltoztatta, nem sokkal este nyolc után történt, ezért úgy gondolta, hogy ez a raktárakkal és műhelyekkel teli környék talán nyugodtabb lesz. Részben igaza volt. Láttak ugyan néhány autót, de az utcák többnyire üresnek tűntek. Elővette a telefonját. Mímir kíváncsian nézett rá. Az elf többször is megpróbálta felhívni Evant, de a hívás még csak létre sem jött. Az internetkapcsolata is megszűnt. Tudta, hogy nem vesztegetheti az időt: Ellie akár ebben a pillanatban is bajban lehetett. A legrövidebb útvonalat próbálta megtalálni.
– Nem töltöttem elég időt azzal, hogy megtanuljam a város térképét – morogta, miközben Mímir felé fordult.
A farkas azonban nem figyelt rá. Egész teste megfeszült, felemelte a fejét és újra meg újra beleszimatolt a levegőbe. Caleb összevonta a szemöldökét, néhány másodpercig figyelte barátját, majd lassan közelebb lépett.
– Pajti? Minden rendben? – kérdezte halkan.
Mímir ránézett, majd egy keskeny utca bejárata felé fordította a tekintetét, ami az ipari raktárépületek között húzódott. Caleb megvakargatta a farkas nyakát, majd kocogni kezdett abba az irányba. Alig hat métert megtéve ő is megérezte. A levegőt sűrű, fémes vérszag töltötte meg. Ahogy befordultak a sarkon, rögtön meglátta, honnan jön. Egy fehér busz állt az út szélén. A hátsó ajtó két oldalán meglátta a New York-i Büntetés-végrehajtási Hivatal kék logóját. Megdermedt. Vett egy mély levegőt, majd közelebb sétált. Az oldalsó ajtó nyitva állt. Caleb óvatosan odalépett és bekapcsolta a telefonja zseblámpáját.
A sofőr a kormánynál ült, holtan. A feje természetellenes szögben fordult jobbra. Valaki messze azon túl csavarta, ameddig a nyaka engedhette volna, szétszakítva az izmokat. Még két holttest volt odabent. Caleb lassan körbenézett, ügyelve rá, hogy semmihez ne érjen hozzá. Lőfegyvert nem látott sehol. Az egyik őr torkát széttépték.
– Jézusom… – lehelte, majd lassan kiszállt a buszból.
Mímirre nézett. A farkas őt figyelte, kíváncsian jobbra billentett fejjel. Caleb megrázta a fejét és készített néhány fényképet.
– Majd jelentjük, amikor a mobilhálózat kegyeskedik visszatérni az élők sorába – mondta, mire a farkas hunyorogva nézett rá, de Caleb megvonta a vállát. – Mi van? Nem az én cirkuszom, nem az én majmaim.
Visszakocogtak a kereszteződéshez, és Caleb onnan is készített egy fényképet. Körbenézett utcatábla után, de nem talált egyet sem, így végül beírt egy jegyzetet a telefonjába: „Borden sugárút és Akármiafaszom utca.”
Ekkor magassarkú cipők sietős lépteinek hangját hallotta. Valaki felé tartott. Az utcán egy harmincas évei közepén vagy végén járó nőt látott. Hosszú fekete haja lófarokba kötve lengett mögötte, arca sápadt volt és rémült, miközben meglepően elegáns nadrágkosztümöt viselt.
– Van térerő? – kérdezte a nő kifulladva.
Aztán meglátta Mímirt és hátratántorodott, hátával nekicsapódva egy közeli teherautónak.
– Ne aggódjon, barátságos. Pár órával ezelőtt még egy aranyos kutya volt. Most is aranyos kutya. Csak… úgy tűnik, sokkal okosabb lett – mondta Caleb, miközben megsimogatta a farkast.
– Nem tud… két lábra állni?
– Nem, nem tud – mondta Caleb értetlenül összevont szemöldökkel. – Miért tudna?
– Volt ott egy… Figyeljen. Fel kell hívnom a rendőrséget.
– Hölgyem, nem tudom, feltűnt-e, de hegyesek a füleim. A kutyám farkas. Az egész város káoszban áll. A telefonvonalak nem működnek. Bármit is akar jelenteni, várnia kell vele – mondta Caleb, bár túlságosan is jól ismerte a tehetetlenség érzését.
– De bántani fogják őket!
– Kiket? Kik?
– A fegyveres férfiak! Egy sikeres projektet ünnepeltünk, amikor egyszer csak megjelent öt fickó. Ketten közülük szörnyek voltak, és fegyverük is volt. Egy hatodik embert is hoztak magukkal, de ő megsérült. Senkit nem engednek el. Nekem sikerült megszöknöm…
– Nézze, hölgyem, ez borzalmasan hangzik, de ahogy mondtam, senki nem fog idejönni segíteni. Lehet, hogy azok a fegyveresek csak megijedtek és összezavarodtak, mert az emberek most szörnynek látják némelyiküket… – mondta Caleb, miközben elindult.
– Akkor legalább mondja meg, hol van a legközelebbi rendőrőrs! – kiáltotta utána a nő. – A lányom odabent van! Még csak tizenkét éves, a kurva életbe!
Caleb megállt. Becsukta a szemét. Beszívta a levegőt, majd kifújta. A mellette álló farkas az orrával oldalba bökte. Néhány másodpercig csak álltak és hallgatták az anya rövid, pánikos lélegzetvételeit, majd lassan visszafordultak felé.
– Rendben… – mondta halkan. – Mondjon el mindent, ami történt.
– Mi? Miért?
– Mert egyetlen rendőr sem fog véletlenül erre tévedni. Az egész város az összeomlás szélén áll. A hatóságok próbálnak lépést tartani a bejelentésekkel. Ha nem tudjuk felhívni őket, nem fognak varázsütésre megjelenni – magyarázta.
– Fegyverük van.
– Nekem meg van egy farkasom. És most sokkal erősebb vagyok. Ahogy a kedvenc szuperhősöm mindig mondta: nagy erővel nagy felelősség jár.
A nő döbbenten bámult rá, majd tett egy lépést előre. Szemei elkerekedtek.
– Maga… maga komolyan beszél?
– Igen, hölgyem. De nekem is lenne dolgom. Úgyhogy mondjon el mindent, amit tud.
Az anya végigmutatott az utcán, miközben Caleb közelebb lépett hozzá.
– Épp befejeztünk egy hatalmas projektet. Kis cég vagyunk, körülbelül húsz fővel, és volt néhány vendégünk is. Színészek, akik a reklámokban dolgoztak, rendezők, sminkesek. Senki, aki meg tudná védeni magát. Egyedül voltunk az épületben. Aztán néhányan elájultak. Utána jött a lila füst.
– És néhányan maguk közül is megváltoztak.
– Igen. Négyen. Az egyiknek sötétszürke lett a bőre és szarvai nőttek. Ketten olyanok lettek, mint maga, csak alacsonyabbak és törékenyebbek, nem ennyire izmosak. Van még egy férfi, akinek teljesen fehér lett a bőre, viszont kékes, fémes repedések futnak végig az egész testén. És két gyerek is van odabent. Az egyik a lányom, a másik egy tízéves fiú.
– Rendben. Most térjünk rá a támadókra.
– Máris mondom – hadarta, ráébredve, hogy összevissza beszél. – Kint voltam elöl cigarettázni. Amikor visszamentem az emeletre, az irodaajtóból megláttam azokat a… furcsa embereket. Még nem vettek észre, úgyhogy pár másodpercig csak figyeltem. Az egyikük nagyon rossz állapotban van. A kanapén fekszik. A munkatársaim az elsősegélydobozzal próbáltak segíteni neki, miközben fegyvert fogtak rájuk. Csupa vér volt. A csoportot egy majdnem két és fél méter magas fickó vezeti. Kövek nőnek ki a vállából.
– Hát persze… – sóhajtott Caleb, miközben megmasszírozta a halántékát.
– Mi a baj? Ismeri?
– Nem őt. A fajtáját. Kemény dió lesz. Rendben, mi van a többiekkel?
– Van két normális férfi zöld ingben és zöld nadrágban. Egy fickó, aki úgy néz ki, mint egy gyerek, de szakálla van. A haja viszont nem szőke, inkább valami nagyon élénk sárga. És hegyes a füle. Végül ott van a farkasember. Olyan magas, mint maga, csak két lábon jár, hüvelykujja is van, és ugyanolyan szétszakadt zöld ruhát visel, mint a többiek. De nem igazán úgy viselkedik, mint egy ember. Mintha szándékosan egy farkast játszana el.
– Eljátszik egy… farkast?
– Amikor láttam, egy asztalon guggolt és mindenkire vicsorgott. Sok színésszel dolgozom. Menedzser vagyok. Észreveszek dolgokat. Lehet, hogy semmit nem ér, de… egyértelműen egy ember, aki bestiának tetteti magát. Néhány másodperc után visszalopakodtam a lépcsőházba és elfutottam.
– Melyik épület? – kérdezte Caleb, miközben végignézett a Borden sugárúton.
– A régi Blanchard épület. A legfelső emelet. Senki más nincs az épületben. A Borden sugárút és a Huszonegyedik utca sarkán áll, de az Ötvenegyedik sugárútról is vannak bejáratai.
– Hol volt a kijárat, amin maga kijutott? Be tudnánk menni rajta?
– Nem vagyok biztos benne. Én… azt hiszem. Az Ötvenegyedik sugárút felé nyílik.
– Rendben. Maga itt marad. Ötpercenként próbálja hívni a 911-et. Ha lát valakit elhajtani, állítsa meg, mondja el neki, mi történt, és kérje meg, hogy menjen segítségért.
– És maga?
– Nos, én és a barátom behatolunk az épületbe és végrehajtunk egy mentőakciót – válaszolta Caleb.
Nem várta meg a választ. Kocogni kezdett abba az irányba, amerre a nő mutatott, Mímir pedig szorosan követte. Útközben Caleb újra meg újra megérezte a vér bűzét. Elérték az épület sarkát és megálltak előtte.
Hét emelet magas volt, a homlokzatán rozsdás tűzlépcsők cikáztak fölfelé. Caleb intett Mímirnek és átmentek az utca túloldalára. Lassan körbejárták az épületet. A Borden sugárúti bejárat zárva volt, a fémredőnyt lehúzták. A Huszonegyedik utcai és az Ötvenegyedik sugárúti bejáratok ugyanígy le voltak zárva.
– Lezárták a kijáratokat. Talán számítanak a rendőrökre – mondta halkan Caleb Mímirnek, miközben visszatértek a Blanchard északnyugati sarkánál lévő kereszteződéshez. A hetedik emelet néhány ablakában világított a fény. Az épület nyugati része látszólag csak négyemeletes volt. Az utcáról az egész egyetlen összefüggő tömbnek tűnt.
Caleb felnézett az egyik tűzlépcsőre, ami az alacsonyabb, négyemeletes szakaszra futott fel, és néhány másodpercig gondolkodott. Aggódó arccal pillantott a mellette álló farkasra.
– Nem hiszem, hogy ezen fel tudsz jönni velem, pajti – mondta, miközben megvakargatta a farkas füle tövét. – Ez biztosan összeomlana alattad.
Mímir bólintott. Caleb megpaskolta a hátát, aztán odalépett egy autóhoz, felmászott a tetejére, ügyelve rá, hogy ha volt benne riasztó, ne szólaltassa meg, majd onnan felugrott, elkapta a fémlépcső peremét és felhúzta magát. Olyan csendesen kezdett mászni, ahogy csak tudott. Már a harmadik emeletnél járt, amikor lenézett.
Mímir felfelé bámult rá, aztán megfordult. Elfutott a közeli gyalogoshíd felé, felugrott a felső acélszerkezetre, gerendáról gerendára szökellt, majd eltűnt Caleb szeme elől.
– Mi a csudát tervezel? – motyogta az elf. Még egy emeletet felmászott, közben barátját kereste, majd a létrán feljutott a tetőre.
Néhány másodperccel később megpillantotta a farkast a gyalogoshíd túloldalán futó magasított gyorsforgalmi úton, amit most elhagyott autók töltöttek meg. Úgy tűnt, amikor a forgalom teljesen beállt, az emberek egyszerűen otthagyták a járműveiket. Mímir az autók tetején száguldott, kifutópályának használva őket. Átugrotta a gyorsforgalmi út és a szomszédos épület közötti rést, majd ahogy megérkezett a tetőre, újra felgyorsított. A túloldali peremnél nekirugaszkodott a második ugrásnak, átrepült az Ötvenegyedik sugárút fölött, majd Caleb mellett ért földet, megcsúszva a tetőt borító laza kavicson.
Caleb lenézett a majdnem húszméteres résre, amit Mímir az imént ugrott át a szomszédos tető és a lába alatt lévő épület között, majd fejcsóválva körbepillantott.
Csak odafent állva vette észre, hogy a két épület valójában nem kapcsolódott teljesen össze. Keskeny rés választotta el őket egymástól, amit az utca szintjéről nem lehetett látni. A szomszédos épület, amelynek a tetején álltak, két lépcsőben magasodott: az egyik oldala négyemeletes volt, a másik hat.
– Hát, ez nem lesz jó.
Mímir odasétált hozzá, megbökte a kezét az orrával, majd a tető túlsó vége felé nézett, ahol az épület újabb két emeletet emelkedett. Caleb odakocogott és megpróbálta kinyitni a tetőre vezető ajtót, de zárva volt. Visszanézett Mímirre és megvonta a vállát.
A farkas csak bámult rá, Caleb pedig valamiért határozottan úgy érezte, hogy barátja csalódott benne. Aztán Mímir ismét futásnak eredt, és egyszerűen felugrott két emeletnyi magasságba. Caleb tátott szájjal nézett utána.
– És mégis én mi a faszt csináljak? – kérdezte hangos suttogással. Mímir a magasabb tető felé rántotta a fejét, mintha csak azt mondaná neki, hogy kövesse.
Az elf hitetlenkedve meredt felfelé, majd hátrálni kezdett a faltól.
– Istenemre esküszöm, ha arccal belekenődök ebbe a téglafalba, egy hónapig nem kapsz jutalomfalatot – morogta, aztán futni kezdett.
Hirtelen minden egyes izmot érzett a combjában. Megállíthatatlannak érezte magát. Amikor elég közel ért, egy rövid szökkenés után dupla talppal dobbantott és teljes erejéből elrugaszkodott.
Egy pillanat alatt a levegőben találta magát. Karjaival és lábaival kapálózott. Arra számított, hogy legfeljebb a fal feléig jut, talán elég magasra ahhoz, hogy elkapjon valamilyen peremet, ehelyett tökéletes ívben emelkedett fölfelé és keményen az oldalára érkezett Mímir mellett. Azonnal talpra ugrott, és lenézett a két emeletnyi mélységre, ahonnan indult.
– Oké, valamikor muszáj lesz beszélnünk arról, hogy mennyire lettem erős – mondta a farkasnak. Mímir megfordult, átugrotta a nagyjából ötméteres rést és egy emelettel magasabban ért földet a következő tetőn. Caleb immár jóval magabiztosabban követte. A hét emelet magas Blanchard épület tetején álltak.
Körbenézve Caleb rögtön észrevett két tetőablakot, amelyeken keresztül fény szűrődött fel alulról. Némán odalopakodtak hozzájuk, hogy megnézzék, mi történik alattuk.
Az iroda nagy része sötétbe borult, csak a helyiség közepe körül álló nagy munkalámpa adott fényt. A túszokat az iroda egyik sarkában terelték össze. Egy férfi feküdt a kanapén, deréktól felfelé meztelenül, mellkasát sietősen feltekert kötések borították. Mellette egy apró emberszerű alak állt. Élénksárga haja rendezetlenül a válláig ért, szakálla ugyanolyan színű volt. A rémült csoport közelében két alak járkált fel-alá: egy átlagos férfi zöld rabruhában és a farkasember, aki csak szétszakadt zöld nadrágot viselt és folyton a túszok körül szimatolt. Kicsit távolabb egy másik ember ült egy asztalon hasonló zöld öltözetben, a falnak pedig egy troll támaszkodott, derekára két rabinget kötve rögtönzött szoknyaként.
– Micsoda bájos társaság… – motyogta Caleb Mímirnek, majd fegyverek után kezdett kutatni.
A két embernél egy-egy sörétes puska volt. A troll fegyvertelennek tűnt, a farkasember és a sárga hajú gnóm viszont pisztolyt tartott magánál. Utóbbinál kettő is volt.
Miközben tovább figyelték őket, Caleb óvatosan megpróbálta kinyitni a tetőablakot. Alig néhány centire engedett, de ez már elég volt ahhoz, hogy hallják az odalent elhangzó szavakat. Ekkor a sebesült férfi szeme hirtelen felpattant, és Caleb egyenesen belenézett. Gyorsan hátrarántotta a fejét, Mímir pedig követte, de még így is meghallották a rémült sikolyt.
– Mi van, Newman? – kérdezte egy mély, dübörgő hang, amelyről Caleb feltételezte, hogy a trollhoz tartozik.
– Van valami a tetőn! – válaszolta a férfi.
– Nyugodj meg. Képzelődsz!
– Esküszöm az Istenre, Rockford, két pár szemet láttam! Az egyik vörös volt, a másik sárga! Világítottak!
– Ugyan már, Newman, biztos hallucinálsz – szólalt meg egy harmadik, teljesen emberinek hangzó hang.
– Két és fél méter magasra nőttem. Jacksont szőr borítja. Annak a ribancnak szarvai vannak. Bármi lehetséges. – Egy másodpercre csend lett. – Rendben. Ramirez, menj fel és nézd meg.
– Miért én? – kérdezte a korábbi hang.
– Mert eltöröm a nyakadat, ha nem mész.
Caleb körbenézett és észrevette a tetőre vezető ajtót. Rámutatott, Mímir pedig bólintott. Óvatosan odalopakodtak, ügyelve rá, hogy ne mozdítsák meg a lábuk alatt a kavicsokat. Az ajtó két oldalán álltak meg.
– Én leterítem. Ne avatkozz közbe, hacsak nem muszáj – suttogta Caleb Mímirnek, aki összevont szemöldökkel nézett rá. – Hé, nem vagyok biztos benne, hogy azokat a fogakat tudod nem halálosan használni!
A farkas sértetten felhorkantott, de hátralépett. Aztán lépteket hallottak az ajtó túloldaláról. Amint kinyílt, Caleb szeme összetalálkozott az érkező férfiéval.
Villámgyorsan mozdult. Benyúlt, megragadta a férfi vállát és erősebben szorította meg, mint akarta. Meghallotta a kulcscsont gyomorforgató roppanását, a férfi pedig felordított fájdalmában, de Calebnek nem volt ideje belegondolni, mit tett. Nem akarta ennyire megsebesíteni, egyszerűen még nem ismerte a saját erejét. Kirántotta a férfit az ajtón, több méterre hajítva a tetőn. A sörétes puska csörömpölve zuhant közéjük.
Caleb odarohant és rávetette magát. Hátrahúzta a kezét, majd halántékon ütötte. Túlságosan visszafogta magát. Ramirez ködös tekintettel nézett fel rá. Az elf ismét ütött, ezúttal valamivel erősebben. A férfi felnyögött.
– Ne szórakozz már velem! – morogta Caleb, majd ökle újra a rab homlokába csapódott.
A férfi ekkor mozdulatlanná vált. Caleb visszafojtott lélegzettel ellenőrizte a pulzusát, attól félve, hogy túl messzire ment. Élt, csak elvesztette az eszméletét. Gyorsan lehúzta róla a rabinget, csíkokra tépte, majd összekötözte a csuklóit és bokáit. Tudta, hogy odalent hallották a kiáltást.
– John McClane soha nem követte el ezt a hibát a Die Hardban. A kurva életbe… – motyogta, miközben a földön fekvő fegyvert nézte.
Evan megtanította pisztollyal lőni, de abban sem volt különösebben jó. Még az új erejével együtt sem bízott magában annyira, hogy egy ilyen fegyvert használjon. Azt legalább tudta, hogyan kell kiüríteni. Újra meg újra hátrarántotta az előagyat, amíg már nem esett ki több töltény, aztán visszament a tetőablakhoz és benézett, miközben Mímir az ajtónál őrködött.
– Nem jön vissza – mondta Rockford, majd odasétált a túszokhoz.
– Menjek fel és nézzem meg? – kérdezte egy új hang, érdesen, rekedten, szinte állatiasan.
– Nem, Jackson. Senki nem megy fel, hogy egyesével levadásszák. Nem vagyunk idióták.
– Akkor mi legyen?
A troll körbenézett, aztán a tetőablakokra meredt. Caleb gyorsan visszahúzta a fejét.
– Rendben, te korcs! – üvöltötte Rockford, hangjától megremegett az üveg Caleb mellett. – Öt percet kapsz, hogy legyere és megmutasd magad! Utána elkezdem kivégezni ezeket a faszokat!
Caleb néhány másodpercig visszatartotta a lélegzetét. Szüksége volt egy ötletre, különben a mentőakció vérfürdővé változik. Újra benézett, és ráébredt, mi a legnagyobb taktikai előnye. Visszament Mímirhez és guggolva nézett vele farkasszemet.
– Leviszlek arra az emeletre, aztán visszajövök ide. Én a tetőablakon keresztül megyek be. Amikor kialszik a fény, te berontasz. Neked az ember a sörétessel és a farkasember a fő célpont. Én először a gnómot intézem el, utána a trollt. Rendben?
A farkas bólintott. Caleb hangtalanul kinyitotta az ajtót, az eszméletlen testtel kitámasztotta, majd együtt leosontak. A hetedik emeleten kinyitotta Mímirnek az ajtót és körbenézett. Talált egy kis kampót az ajtó mellett, amivel nyitva tudta tartani. A lépcsőházból egy rövid folyosó vezetett egy üvegajtóhoz, azon túl volt az iroda.
– Ne rohanj be, amíg nem hallod, hogy elszabadul a pokol, jó?
Mímir újra aprót bólintott. Caleb visszarohant a tetőre, felvett egyet a korábban kilökött töltények közül és betöltötte az üres sörétes puskába. Odament ahhoz a tetőablakhoz, amin korábban benézett.
– Hát akkor basszunk oda… – suttogta magának, vett egy mély levegőt és ugrott.
Átzuhant a tetőablakon. Az üvegszilánkok belevágtak a lábába és az arcába. A sebesült férfi melletti dohányzóasztalt célozta meg az érkezéshez. Zuhanás közben felemelte a sörétest és az egyetlen fényforrásra irányította. Tudta, hogy a terve őrültség, de nem volt ideje jobbat kitalálni. Mielőtt a lába egyáltalán elérte volna az asztalt, meghúzta a ravaszt. A fegyver fülsiketítően dörrent. Ugyanabban a pillanatban összeszorította a szemét és megpróbálta előhívni azt a különös látást, amit Tony lakásában fedezett fel.
Sikolyokat hallott a sarokból, és érezte, ahogy a dohányzóasztal összeroppan alatta. Ahogy kinyitotta a szemét, a sötétség. A testek lapos alakzatokká és sziluettekké váltak. Mindent látott. Feltételezte, hogy Rockford és Jackson is látnak a sötétben. A mellette álló gnómban már nem volt biztos, aki éppen a csípőjénél lévő pisztolyok után nyúlt.
– Bocsi, haver! – mondta a gnómnak, miközben felemelte a lábát.
Látta a pánikot a szemében. A gnóm már emelte a fegyvereit, amikor Caleb lába a mellkasába csapódott. A rúgás átrepítette az apró lényt a helyiségen, egyenesen egy könyvespolcnak. Caleb megpördült, majd elkerekedett a szeme. Megint alábecsülte a saját erejét.
Látta, ahogy Mímir áttöri az iroda üvegajtaját és a sörétes puskás férfi felé száguld, hátán felmeredő szőrrel. A rab valószínűleg csak a felé közeledő két sárga szemet látta. Rockford dühösen felüvöltött, a farkasember torkából pedig mély, állatias morgás tört elő.
Jackson a pisztolyát Mímir felé emelte, miközben a troll Calebnek rontott. Az idő mintha lelassult volna. Az elf lebukott a hatalmas ököl alatt, elsiklott Rockford mellett, lehajolt, felkapott egy darabot a széttört dohányzóasztalból és teljes erejéből elhajította, egyenesen a kinyújtott, szőrös kar felé célozva.
A fadarab beleállt Jackson alkarjába. Úgy vonított fel, mint egy sérült kutya, majd Caleb felé kapta a tekintetét. Az elf már indult volna a farkasember felé, amikor egy hatalmas kéz rászorult a vállára.
– Az enyém vagy, te kis pöcs! – morogta Rockford mögötte, Caleb pedig érezte, hogy elemelkedik a lába a padlótól.
Az iroda megpördült körülötte, ahogy Rockford ugyanannak a könyvespolcnak hajította, amelybe korábban a gnóm csapódott. A háta a polcoknak vágódott, éles fájdalom hasított a bordáiba, ahogy több is eltört. Szemei önkéntelenül becsukódtak. Amikor újra kinyitotta őket, Rockford már felé cammogott, agyaras szája ronda vigyorra húzódott. Mögötte a sörétes puskás férfi a földön feküdt. Mímir fölötte állt és a farkasembert figyelte, aki eldobta a pisztolyát és mélyre ereszkedett mint egy harcra kész ragadozó.
Caleb egy pillanatra azon tűnődött, vajon ez lesz-e mostantól az új normális. Mítoszok szörnyei csapnak össze irodákban. A fájdalom ellen küzdve feltápászkodott. Ekkor hirtelen valami különöset érzett. A sajgás enyhülni kezdett, és fizikailag érezte, ahogy a bordái visszaigazodnak a helyükre.
Nem volt ideje ezen gondolkodni, mert Rockford már hátrahúzta a karját.
– Péppé verlek, kölyök! – vicsorgott, Caleb azonban félreugrott az ütés elől, megpördült és belerúgott Rockford könyökébe, miközben a troll ökle még mindig a szétvert könyvespolc mögötti falba volt fúródva.
Hallotta az ízület roppanását, Rockford pedig fájdalmasan felüvöltött. Kiszabadította a karját, ami egy pillanatig használhatatlanul lógott, majd gyomorforgató, nedves roppanással visszaugrott a helyére.
Caleb oldalra pillantott és meglátta Jacksont Mímir hátán csüngeni. A farkasember hátulról ráharapott, agyarai Mímir nyakába mélyedtek. A hatalmas farkas felnyüszített, majd hanyatt vetette magát, maga alá temetve a megváltozott rabot.
Caleb túl sokáig bámulta őket. Rockford ökle az arcába csapódott és eltörte az állkapcsát. Átrepült az irodán, majd egy munkaállomásnak csapódott, miközben a túszok rémülten sikoltoztak. Lassan feltápászkodott. Ekkor hirtelen felkapcsolódott a világítás. Fájdalom hasított Caleb szemébe. Összeszorította őket és térdre esett. Amikor végre újra ki tudta nyitni a szemét, az iroda normálisnak látszott. Rockford a villanykapcsoló mellett állt.
– Ennek az elejétől semmi értelme nem volt. Gondolkodnom sem kell, hogy begyógyuljanak a sebeim. Láttam már sérült hosszúfülűeket. A fajtád törékeny, még akkor is, ha te egy kicsit erősebbnek tűnsz – mondta Rockford, miközben Caleb lassan felállt. Megpróbált válaszolni, de az állkapcsa el volt törve.
– Látod? Egyesével töröm össze a csontjaidat, és még csak nem is tudsz…
A szó megakadt a troll torkában. Caleb érezte, ahogy az állkapcsa magától megmozdul, és visszatalál a helyére.
– Mi a fasz vagy te? – kérdezte Rockford.
– Rejtély… – válaszolta Caleb egy vállrándítással, majd előre rontott.
Egyáltalán nem fogta vissza magát. Öklei géppuskalövésekhez hasonlóan csapódtak a troll mellkasába. Minden ütés eltört egy csontot. Caleb érezte. Rockford minden egyes találatnál felnyögött a fájdalomtól. Végül Caleb állon vágta, amitől a troll átrepült a helyiségen és a falnak csapódott.
Caleb Mímirre nézett. A farkasember eszméletlenül feküdt alatta. Ezután a túszok felé fordult. Azok némán bámulták. Néhányan a telefonjuk kameráját tartották felé. Caleb döbbenten meredt rájuk.
– FUTNÁNAK MÁR, A KURVA ÉLETBE?! – üvöltött rájuk. – Feltartom!
A csoport végre megmozdult, miközben Rockford lassan átmászott a lyukon, amit akkor szakított a gipszkartonba, amikor nekicsapódott.
– Na, mi legyen? Két regenerálódó szörnyszülött püföli egymást napkeltéig? – kérdezte különös vigyorral.
– Nem. Az a tervem, hogy lelépek.
– Nem fogsz. Nem engedem.
Caleb az ajtó felé indult. Rockford elé ugrott és elállta az útját. Mímir megmozdult, hogy segítsen, de az elf feltartotta egyik kezét.
– Te nem gyógyulsz. Én igen. Maradj hátul! – utasította a farkast.
Rockford elvigyorodott.
– Akkor először eltöröm a kis kedvenced gerincét – mondta kuncogva.
Caleb úgy érezte, mintha megmozdult volna valami a mellkasában. A terv, hogy egyszerűen elmenjen, hirtelen sértésnek tűnt. Érezte, ahogy arca vicsorba torzul, és még Rockford is meglepettnek látszott a reakciójától. Mímir morogni kezdett, de nem lépett előre.
Caleb ekkor támadásba lendült. Gyorsabban mozgott, mint korábban. Rockford szeme még jobban elkerekedett, amikor az elf egy szempillantás alatt áthidalta a közöttük lévő távolságot. Caleb balra bukott, és lendületét felhasználva pusztító térdrúgást mért Rockford hasába. A troll lába elemelkedett a földtől, Caleb azonban nem hagyta elrepülni. Megragadta a csuklóját, visszarántotta, majd jobb öklét ugyanabba a pontba verte. Ezután elkapta Rockford fejét és a padlóba csapta, mielőtt kikerülhetett volna a kezei közül. Caleb hátralépett, próbálva újra uralkodni magán.
A troll lassan feltápászkodott. Két agyara letört. A darabok a padlóra hullottak, a csonkokból pedig azonnal friss elefántcsontszín agyarak kezdtek kinőni.
– Miféle… szörnyeteg… vagy te? – kérdezte Rockford, aztán előre vetette magát.
Calebet túlságosan megdöbbentette, amit az imént tett, ezért a trollnak sikerült elkapnia a torkát és a földre vágnia. Hatalmas öklök kezdtek újra és újra Caleb arcába csapódni. Érezte, ahogy eltörik az orra, szétroppan az állkapcsa, megreped a koponyája. Minden sérülés azonban szinte azonnal gyógyulni kezdett. A fájdalom fellobbant, majd eltűnt.
Aztán teljes erejéből felfelé rúgott. Rockford a plafonnak csapódott. Az elf hasra fordult, hogy elhúzza magát, de Rockford egyenesen Caleb hátára zuhant. Érezte, ahogy eltörik a gerince, majd azonnal össze is forr. A fájdalom elviselhetetlen volt. A troll a hajánál fogva felemelte a fejét. Caleb hirtelen megérezte Rockford hatalmas alkarját a torka körül.
– Lehet, hogy eltörni nem tudlak, de levegő csak kell! – morogta Rockford.
A hangjában már nyoma sem volt gúnynak, csak tiszta kétségbeesésnek. Caleb nem kapott levegőt. Mímir ugatni kezdett, láthatóan közbe akart avatkozni, de az elf felemelte a kezét, jelezve, hogy tartsa magát a korábbi parancshoz. Tudta, hogy ha a farkas ráveti magát Rockfordra, a troll olyan sérülést okozhat neki, ami soha nem gyógyul meg. Ujjai a levegőt karmolták, karját összevissza mozgatta, keresve bármit, ami segíthet.
A világ lassan elmosódott és sötétedni kezdett körülötte. A tüdeje égett, a torka fájt Rockford szorításától. Ekkor hozzáért valamihez. Keze egy tápkábelt talált, ami az egyik szétvert munkaállomástól húzódott. Maradék erejével megrántotta. A megtört fém felszakította a szigetelést, szabaddá téve a rézvezetékeket. Közelebb húzta a sérült részt és a csupasz vezetéket Rockford alkarjához nyomta.
Rockford felbődült és hátratántorodott. Caleb is érezte, ahogy az áram átjárja a testét, de végre levegőhöz jutott. Hanyatt fordult, felült, még mindig a kábelt szorítva, majd talpra küzdötte magát. A troll szemében tiszta düh égett.
Egyszerre rontottak egymásnak. Caleb nekicsapódott a trollnak és szabad karjával átölelte. Rockford megragadta a kábelt tartó csuklóját, próbálva távol tartani magától a csupasz véget. Caleb újra és újra beletérdelt Rockford mellkasába. A sorozatos ütések végül egyetlen pillanatra meglazították a troll szorítását. Calebnek ennyi kellett.
Átnyomta a vezeték csupasz végét Rockford védelmén és a troll szájába döfte. Rockford üvöltése félbeszakadt, amikor az állkapcsa összezárult a kábel körül. Az elektromosság mindkettejük testén végigszáguldott, miközben egymásba kapaszkodva maradtak. Caleb szívverése vad remegéssé vált, majd mintha teljesen eltűnt volna. Valahogy mégsem veszítette el az eszméletét. Saját sikolya betöltötte a koponyáját. Belebámult a gyantasárga szemekbe. Látta, ahogy kihuny bennük a fény. Megpróbálta szétnyitni az ujjait, elengedni a trollt, de nem tudta.
Aztán hirtelen egy újfajta fájdalmat érzett. A szeme sarkából meglátta, ahogy Mímir beleharap a vállába a bőrkabáton kertesztül. A farkas vadul megrántotta a fejét, kiszakította Calebet Rockford szorításából és áthajította a padlón. Caleb végiggurult a helyiségen és ott maradt fekve. Mímir odasietett hozzá és nyalogatni kezdte az arcát. Caleb hanyatt fordult és átölelte a farkas nyakát.
– Köszönöm, öreg barátom… – suttogta.
Mímir segítségével lassan feltápászkodott. A teste még mindig fájt. Odarohant a tápkábelhez és kihúzta a konnektorból, majd a rabhoz sietett. Letérdelt mellé.
– Hé… Hé! – kiabálta, miközben megrázta Rockford hatalmas vállait.
Nem érkezett válasz. Caleb idegesen megpofozta a trollt. Megpróbálta kitapintani a pulzusát, de semmit nem érzett. Még abban sem volt biztos, jó helyen keresi-e. Rátette a kezét Rockford mellkasára és nyomni kezdte. Erősebben. Érezte, ahogy eltörik a szegycsontja. Tudta, hogy az újraélesztésnél ez előfordulhat, ezért nem állt le.
– Gyerünk, te rohadék! Ne csinálj belőlem gyilkost! – mondta, de a hangjában nem volt harag.
Könyörgött. Mímir figyelte és nyüszíteni kezdett. Caleb percekig folytatta. Végül összeesett a hatalmas lény mellkasán. Zokogni kezdett. Becsukta a szemét, de még mindig maga előtt látta, ahogy kihuny a fény Rockford szemében. Könnyek csorogtak le az arcán. Pár másodperc után felemelte fejét és a plafon felé üvöltött, miközben könnyek folytak végig az arcán.
A hang, ami feltört a torkából, nem Caleb Monroe hangja volt. Nem az elfé. Még csak nem is emberi. Megrázta az egész épületet. Mímir odalépett hozzá és oldalba bökte. Az elf a farkasra nézett, majd arcát barátja bundájába temette.
– Megöltem… – suttogta.
Mímir meglökte, megnyalta az arcát, majd fejét Caleb nyakához dörgölte. Ő lassan talpra állt. Összeszedték a megszökött rabokat és Rockford holtteste köré gyűjtötték, majd megkötözték őket. Ezután Caleb összegyűjtötte a fegyvereket, bepakolta őket egy irodában talált sporttáskába és a tetőre vezető lépcsőházban hagyta.
– Keressük meg Ellie-t – mondta Mímirnek.
A farkas felvezette Calebet a tetőre, majd a peremhez sétált és lenézett. Az utcán a túszok még mindig egymást ölelgették és beszéltek. Az egyikük egyszer csak felnézett és felfelé kezdett mutogatni. Caleb rájuk pillantott.
– Győzött! A vörös elf győzött! – kiáltotta valaki.
– Nem vörös! A szeme karmazsin! – tette hozzá valaki más.
Caleb nem élvezte a dicsőséget. Valamit keresett, és legnagyobb megkönnyebbülésére, meg is pillantotta. Az anya, aki a Borden sugárúton segítséget kért tőle, a lányát ölelte zokogva. Caleb bólintott, aztán megfordult és futásnak eredt. Nem mentek vissza a hatemeletes szakaszon keresztül. Caleb egyenesen leugrott a négyemeletes tetőre. Onnan nekifutottak és átugrottak a szomszédos épületre, majd a gyorsforgalmi útra.
Caleb megállt és a kezeire nézett, majd vissza az épületekre, ahonnan jöttek. Mímir felé fordult, kétszer élesen felugatott, majd észak felé kezdett rohanni.
Caleb elméje kiürült, miközben követte társát. Mászott, ugrott és végül a Huszonegyedik utcán ért földet. Futás közben újra sűrűbben lakott területre értek, ahol megváltozott és változatlan emberek egyaránt járkáltak az utcákon. A Huszonegyedik utca és a Negyvennegyedik út sarkán felugrottak egy egyemeletes épület tetejére, és onnantól házról házra szökellve haladtak tovább.
Caleb ekkor értette meg igazán, mennyit változott a teste. Életében először eltűnt róla az a több mint kilencven kilónyi túlsúly, ami mindig visszafogta, az izmai pedig készen álltak minden mozdulatra. Uralkodott a teste felett. Könnyűnek, gyorsnak, hajlékonynak és pontosnak érezte magát. Szabadnak. Amikor a tetőkön elérték a Negyvennegyedik sugárutat, és látta Mímirt átugrani a több mint húszméteres rést, egyetlen pillanatig sem gondolkodott, egyszerűen követte a farkast.
Amikor elérte az ugrás legmagasabb pontját, tiszta örömében felkiáltott. Egyetlen másodpercig nem érdekelte semmi. Nem felejtette el, mi történt, de néhány rövid pillanatra megengedte magának, hogy teljesen szabadnak érezze magát minden tehertől. Amikor földet értek, Mímir megállt, ránézett, majd felemelte a fejét és hosszan, elnyújtottan megugatta a Holdat. Amikor befejezte, várakozóan Calebre nézett.
– Mi van? – kérdezte az elf. Mímir izgatottan odalépett hozzá és az orrával megbökte az állát.
– Jaj, ne, ne-ne – nevetett Caleb idegesen.
A farkas dobbantott egyet, majd újra megbökte az állát. Caleb felsóhajtott, vett egy nagy levegőt és hosszú vonyításba kezdett, megpróbálva utánozni a farkas diadalmas kiáltását. Mímir is csatlakozott, és együtt ugattak az ég felé. Amikor Caleb abbahagyta, a barátjára nézett.
– A falka együtt énekel, mi? – kérdezte, majd megvakargatta Mímir fejét. A farkas bólintott, szeme örömtől csillogott, aztán ismét futásnak eredt. Caleb követte, miközben az Ed Koch Queensboro híd felé fordultak.
Manhattanben még nagyobbnak tűnt a káosz. Itt az utca szintjén maradtak és gyalog indultak észak felé. Elkerültek egy nagyobb tömeget, amely azt üvöltözte, hogy a megváltozottak szörnyetegek. Aztán Mímir hirtelen felkapta a fejét, Calebre nézett, izgatottan megcsóválta a farkát, mordult egyet és teljes sebességgel rohanni kezdett, néha egyik autó tetejéről a másikra ugrálva. Caleb követte, mert tudta, hogy ez csak egyet jelenthet. Mímir megérezte Ellie szagát.
A farkas az East Hetvenötödik utca és a Lexington sugárút sarkához vezette, ahol lelassított, majd vadul szimatolva kelet felé indult. Caleb szorosan mögötte maradt.
– Keresd meg, pajti! Keresd meg!
Végül egy mélygarázs bejárata közelében meglátta Ellie autóját, két épület közé szorulva. Mindketten odarohantak, majd megdermedtek. A szélvédőn keresztül nem láttak senkit, aki Ellie-re hasonlított volna.
Az eszméletlen nő Ellie kabátját viselte. Hosszú vörös haját kétoldalt felnyírták, pontosan úgy, ahogy Ellie hordta. Caleb ettől megtorpant. A saját átváltozása eltüntette a szakállát és teljesen megváltoztatta a haját is. A nő bőre élénkzöld volt, akár egy orké. Állkapcsa erős és határozott, vállai azonban keskenyek voltak. A szájából nem álltak ki agyarak. Caleb óvatosan félretolta az autót, hogy hozzáférjen a vezetőoldali ajtóhoz, majd kinyitotta és finoman kihúzta az alakot. Benyúlt a zsebébe. A pénztárcája ugyanott volt, ahol Ellie tartotta a sajátját. Kinyitotta, és a jogosítvány fényképéről Ellie nézett vissza rá.
Első pillantásra orknak látszott, de valami mégsem stimmelt. Testalkata szálkás és karcsú volt ahelyett, hogy zömök és izomtól duzzadó lett volna. Körülbelül száznyolcvan centi magas lehetett, magasabb lett, mint korábban, de még mindig jóval alacsonyabb volt a legtöbb orknál, akiket Caleb aznap látott. Egy pillanatra felmerült benne: mi van, ha Ellie is más, ahogy ő? Aztán eszébe jutott, mekkora különbségeket látott még a hétköznapi elfek között is.
Mímir felnyüszített mellette, Caleb pedig gyorsan ellenőrizte a nő pulzusát. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megtalálta, majd óvatosan leült, Ellie fejét az ölébe fektette és finoman megpaskolta az arcát.
– Kis Róka? Hallasz?
A nő szeme hirtelen kinyílt.
