Caleb befordult az Ötvenkilencedik utcára, és meglátta a bámészkodókat. Elkezdett lassítani, majd összenézett Mímirrel. Valahonnan a tömegen túlról különös, magas hangú visítás hallatszott. Közelebb kocogott, és feltűnt neki, hogy nem csak emberek ácsingóztak ott. Volt köztük pár elf, félszerzet, gnóm, törp, három ork és egy démoni külsejű férfi is. A megváltozottak esetlennek tűntek, egyesekre túl nagyok voltak a ruhák, amiket viseltek, másokra túl kicsik, vagy épp már rég szétszakadtak.
Elérték a csoportosulás szélét, próbált átnézni a fejek fölött, hogy mi volt a kíváncsiság tárgya. Bármi is volt az, valahol a Rust utcai felüljárón lehetett, ami a Flushing sugárút fölött húzódott.
– Elnézést… – szólította meg az előtte állókat.
Csak szerette volna megkérdezni, hogy mi folyik elől, azonban akik hátra fordultak és megpillantották a párost, azonnal hátrálni kezdtek. Caleb látta a szemükben a félelmet és különös feszültség futott át rajta. Páran azonnal felé fordították a telefonjukat és fényképezni kezdték a magas elfet a sötétvörös hajjal és mögötte a hatalmas fekete farkast.
A tömeg szétvált, míg ők óvatosan előre sétáltak és elnéztek a felüljáró felé. Annak közepén egy busz állt keresztbe, az eleje áttörte a védőkorlátot és a sugárút fölé lógott. Az oldalán óriási lyuk tátongott és a darabok az ég felé meredtek, mintha valami kitört volna belőle. Lent a kocsik ugyanúgy feltorlódtak a balesetek, kisodródások és magukra hagyott járműveknek hála. Semmi nem mozdult.
Ami miatt mindenki bámult és mégsem futottak, az a busz melletti jelenet volt. Egy eszméletlen nő feküdt a busz tövében, fejéből vér szivárgott arcára, amibe beleragadt fekete haja. Barackszín blúza mocskos volt. A busz mellett egy lény állt.
Nem kutya. Nem hüllő. Nem madár. Valami mindháromból, és még annál is rosszabb. Caleb úgy saccolta, lehetett tizenkét méter hosszú, melyből több mint a fele farka volt. A sötétkék pikkelyek olajos fényben csillantak meg rajta. A nő mellett állt, rövid, vastag nyakán súlyos fej ült, sárga szemében a pupilla szélesre tágult. Gyorsan vette a levegőt. Két hátsó lábán idegesen toporgott, miközben félig összehajtott szárnyainak kampós végeit az aszfaltba támasztotta.
Calebnek csak egyetlen szó jutott róla eszébe. Wyvern.
– A mindenit… – lehelte Caleb a wyvernt bámulva.
Mímir mellette morrant egyet, gazdája lenézett rá, majd vissza a látványra. Caleb végignézett a tömeg elején álló embereken és megpillantott két rendőrt. Az egyik egy fehér férfi volt harmincas évei végén, a másik egy elf nő volt, sötétbarna bőrrel és nagy szemekkel. A ruhái különösen álltak rajta, túl nagyok voltak, szolgálatteljesítés közben érhette el a hullám és még így sem szaladt haza, inkább tette a dolgát. Bizonytalanul tanakodtak, miközben újra és újra a pikkelyes állatra pillantottak.
– Helló! – köszönt Caleb odalépve hozzájuk egy barátságos mosollyal.
A két járőr felpillantott rá és elkerekedett a szemük. Mindketten a válláig értek. A rendőr szája tátva maradt, a nő pedig hitetlenkedve bámulta. Amikor Mímir is odalépett hozzájuk, Caleb látta, hogy mindkettőjük keze megfeszül a pisztolyon.
– Nyugalom, teljesen barátságos, ő az enyém – mondta bátorítóan.
– Az… Jó… – A rendőr szinte lehelte a szavakat.
– Magát meg mivel etették? – kérdezte a nő, miközben tetőtől talpig végignézte őt.
– Ez a valami. Gondolom a korábbi súlyom okozta, vagy ilyesmi.
– Maga legalább jól járt.
– Azért maga sem panaszkodhat! – válaszolt a rendőrnőnek Caleb. – Mármint én egy gyönyörű nőt látok hegyes fülekkel!
– Pont ez a baj. – válaszolt a nő helyett a társa. – Ő férfi volt.
– Oh… Részvétem. – mondta a magas elf, miközben zavartan megvakarta a tarkóját.
Aztán megdermedt. Tekintete egy pillanatra lesiklott a saját, még mindig idegennek érződő testére, majd vissza a rendőrre. Az egyenruha lazán lógott a nő karcsú alakján. A Váltás előtt valószínűleg nagyobb darab férfi lehetett. Talán magasabb is.
– Vagy… Gratulálok? – Caleb hangja elvékonyodott és egy oktávval feljebb ugrott. – Nem tudom. Ön… Örül neki?
– Még nem döntöttem el. Az isten szerelmére, alig egy órája történt. – Egy pillanatra elhallgatott. – Bár abban elég biztos vagyok, hogy a feleségem nem lesz oda érte.
– Értem. – Caleb a wyvern felé biccentett. – És mi lesz a jószággal?
– Fogalmunk sincs. Rálőttünk, de a golyók lepattannak róla. – vonta meg a vállát a nő.
– Az erősítésre meg még sokat kell várni. Berádióztunk, de még vagy egy óra míg ide tudnak jönni. Mindenhol káosz van.
– Én ki tudom hozni. – Caleb hangja magabiztosnak tűnt.
– Megőrült? Az a dög vagy tíz tonna! – horkantott fel az elf nő. – És a busz belsejében is vannak még.
– Most őt látjuk, ő sérült, neki segítség kell. – Caleb helyett a rendőr válaszolt majd rásandított a százkilencven centis izompacsirtára. – Normális esetben elküldeném a jó francba, amiért bele akar avatkozni, de… Ez most elég különleges helyzet. Biztos benne?
– Mindenképp megéri megpróbálnom. És vállalom a kockázatot.
– És mi a terv? – A rendőrnő elnézett a wyvern felé.
– Nekifutok, elmegyek mellette, ha kell átcsúszom a lábai mellett, felkapom a nőt és kihozom onnan.
– Ahogy mondja, úgy hangzik, mintha könnyű lenne. – A járőr majdnem nevetett.
– Nem lesz az. De mi értelme aggódni?
Caleb kérdése közben már aprókat ugrott, mintha új izmait tenné próbára, aztán Mímir felé fordult.
– Pajti, neked most vigyáznod kell az emberekre. Én megindulok, de ha a dög elszabadul és úgy, dönt ideje lakmározni az emberekből, te megcsócsálod a szárnyát.
A farkas elégedetlenül morrant, mintha nem értene egyet, és Caleb úgy érezte, sértettséget lát társa újdonsült, okos szemeiben. Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a gondolatot. Lassan leguggolt és olyan pózba helyezkedett, amit a futóktól szokott látni, testsúlyát kezeire terhelte, egyik lábát rúgásra készen maga alatt tartva, másikat kissé kinyújtva, mintha két lépés között fagyott volna meg. Majd elrúgta magát.
A levegő süvíteni kezdett mellette, a harminc méteres távolságot egy pillanat alatt átszelte. Még hallotta, hogy a háta mögött valaki felkiált. A szeme sarkából látta, ahogy a wyvern felfogja, mi történik és kitátja a pofáját, de már el is ment mellette. Az egyik szárny megmozdult, a kampós ökölszerű kinövés a hajlatnál dobbant az aszfalton elzárva az útját. Caleb jobbra korrigált, lebukott a bőrredők alatt. Elérte a hátsó lábak vonalát. Látta az izmokat megfeszülni a vaskos, pikkelyes combokon. Maga mögött tudta a bestiát és már csak pár méter választotta el a sebesült nőtől. Egy mosoly jelent meg az arcán. Majd oldalról ütés érte. A vaskos farok csak egy pillanatig nyomta az oldalát, a teste pedig elemelkedett a földtől.
Oldalirányba repült és úgy hitte a fájdalomtól, hogy a teste kettészakadt. Szerencséjére a felüljáró melletti vasúti hídra zuhant és nem le a Flushing sugárútra. Így is vagy tizenöt métert repült és hatalmasat zuhant a sínekre. A fájdalom égető volt, de azonnal halványulni kezdett. Talpra küzdötte magát és látta, hogy a tömegben mindenki a szájához kapott. Mímir ellépett a rendőrök mellől és az útszéli korláthoz rohant, mellső lábait feltette rá és onnan nézte ijedten.
– A jó édes anyád… – morogta dühösen Caleb, miközben átmozgatta az izmait.
A wyvern körbe-körbe toporgott, súlyos farka a nő fölött lengve, majd rámeredt és egyenesen felé üvöltött egyet. Caleb dühösen körbenézett, megragadott egy öklömnyi követ és a bestia felé hajította frusztráltságában. Fejen találta, mire a bestia újra felüvöltött.
– Nem tetszik, mi? Kérsz még? – Kiáltotta oda. – Menj el! Hagyd őt békén!
Újabb és újabb követ emelt fel és hajított a bestiára. A bestia üvöltött, a tömegből ideges hangok kezdtek feltörni miközben Mímir ugatni kezdett. Majd az ugatás elhallgatott mikor Caleb egy nagyobb követ emelt fel. Egyszer csak azt érezte, hogy valami hátra rántja. Visszapillantott a válla fölött és a fekete farkast látta, amint a kabátját rángatja.
– Engedj el pajti, nincs bajom! – mondta és újra meglendítette volna a követ, de Mímir akkorát rántott rajta, hogy hátraesett.
– Mi a… – nyögte a férfi, mire Mímir rápillantott a fenevadra és felnyüszített.
Caleb ránézett Mímirre, majd a szárnyas gyíkra. Lassan letette a fejét a kavicsokra és becsukta a szemeit.
– Ne haragudj Mímir… Egy hülye vagyok… – suttogta, mire a farkas egyetértően bólintott.
Majd mintha tudta volna, hogy Caleb már jól fogja csinálni, csaholt egyet és visszasietett a korláthoz, ahol átugrott, megfeszítette a lábait és átszelte a tíz méteres távot.
Caleb nem a wyvern felé indult, hanem Mímirt követte, bár ő nagyobbat került, hogy szilárd talajon futhasson át és ne kelljen ugrania. Nem volt biztos benne, hogy ekkora távot sikerülne. Odasietett a rendőrök mellé.
– Jól van? – kérdezte a rendőrnő.
– Igen, kutya bajom. Hol a kocsijuk?
– Itt a torlódás szélén, elzártuk az utat, mögénk áll be mindenki.
– Hoztak vacsorát?
– Én hoztam két szendvicset. – mondta a rendőr, mire a nő bólintott, hogy ő is.
– Elkérhetem?
– Megéheztünk a repülésben? – élcelődött a rendőrnő, de a férfi szó nélkül elsietett.
Caleb megkapta a bezacskózott szendvicseket és elkezdte szétszedni őket.
– Mit csinál? – kérdezte a rendőr.
– Carter, nincs kutyás ismerősöd? – nevetett fel a nő mosolyogva, már láthatóan megértve, hogy mi történik és körbenézett. – Emberek, van maguknál hús?
Láthatóan többen is elkezdtek a táskájukban kotorászni és hamarosan egy nagyobb tányérnyi sonka, szalámi, sült hús és más hústermékek kerültek egy zacskóba.
– Komolyan nem értem, miből gondolja, hogy ez működni fog. Nem éhes, akkor megette volna a nőt. – morogta a járőr.
– Már miért enné meg a gazdáját? – kérdezte Caleb.
– A gazdáját? Azt akarja mondani, hogy az egy… Kiskedvenc? – A hitetlenség könnyen leolvasható volt az arcáról.
Caleb megsimogatta Mímir fejét.
– Igen. Ők is megváltoztak. Maradjanak itt. Mímir, most velem. Te leszel a diplomáciai kapcsolatom! – kacsintott a farkasra a gazdája, majd együtt, óvatos léptekkel elindultak a wyvern felé.
Az azonnal feléjük fordult és dühösen fújt egyet, mire Caleb lelassított. Olyan erős légáramot keltett vele, hogy Caleb még hat méterről is megérezte.
– Nyugalom, nagyfiú! Minden rendben. – mondta halk, nyugtató hangon. – Félreértettük a helyzetet…
Mímir rásandított és halkan, frusztráltan kifújta a levegőt.
– Oké, én értettem félre. Teljes mértékben. Én. Egyedül. – Caleb Mímirhez fordult. – Így megfelel?
Esküdni mert volna rá, hogy a kutya mosolyogva bólintott egyet, majd mindketten visszanéztek a szárnyas bestiára.
– Figyelj, azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Rendben?
A wyvern dobbantott bal lábával, jobb karmával felkaparta az aszfaltot és kidüllesztette a mellkasát és dühösen feléjük lépett. Caleb mindkét kezét kitartotta előre és kicsit leguggolt. A hüllő először ránézett, majd a mellette álló farkasra. És morrant egyet. A hang olyan volt, mintha egy fémhordó belsejébe bedobott volna valaki egy követ. Mímir visszamordult. A wyvern elnyújtott vonyítást hallatott, ami úgy hangzott, mintha valaki végighúzta volna a körmeit egy táblán.
Caleb arca összerándult a hangra, majd tett egy óvatos lépést előre.
– Figyelj, pajti, hoztam neked valamit. – Ezzel kioldotta a műanyagzacskó száját és kiborította a húst az útra. – Gyere, egyél, olajág helyett egy húsimádó menü!
A wyvern bizonytalanul közelebb lépett, majd lehajolt és kivett egy apró darabot a kupacból. Láthatóan még nem volt tisztában saját méretével és képességeivel. Caleb előre nyúlt és megérintette az olajkék pikkelyeket. Érintésre melegek voltak. A wyvern egy pillanatra elhúzódott, majd szinte belebújt Caleb kezébe.
– Nagyon megijedtél, ugye? Jól van, nincs semmi baj, biztonságban vagy, nagyfiú! – mosolygott Caleb, miközben simogatta.
A wyvern majd fellökte az elfet, aki már két kézzel vakargatta a pikkelyes nyakat és közben végtelenül szégyellte magát, amiért nem rakta össze korábban a képet.
– Figyelj, öregem. A gazdidnak segítség kell.
A „gazdi” szóra a wyvern felkapta a fejét és a nőre nézett.
– Igen, neki. Olyan kell, aki meg tudja vizsgálni.
Ezzel Caleb elindult a nő felé. A wyvern tett pár bizonytalan lépést, de hagyta, hogy a különös férfi felemelje gazdáját, és elinduljon vele vissza, míg ő követte közelről. Ahogy letette a rendőrök mellett, akik már előkészítettek egy egészségügyi táskát, a hatalmas fej odanyomult mellé. Az emberek távolabb húzódtak, de nem volt kiáltozás.
Mímir nyugodt, meleg hangú morgást hallatott a wyvern felé, ami valahogy Caleb hangját idézte, aztán a hatalmas hüllő megrázta a fejét és utánuk trappolt. Amint Caleb letette a nőt az elsősegélycsomaggal várakozó rendőrök mellé, a wyvern odanyomta közéjük a hatalmas fejét. A bámészkodók hátráltak, de senki nem kiabált és senki nem futott el.
A járőrök éppen a nő légzését és pulzusát ellenőrizték, amikor a szeme hirtelen felpattant. Ijedten felült.
– Trixie! – kiáltott fel.
Caleb felnevetett és ránézett a wyvernre.
– Én meg itt nagy fiúnak neveztelek. Elnézést kisasszony! Csodásan nézel ki!
Mímir horkantott egyet a háttérben. A nő körbepillantott, mire a magas elf mellé guggolt.
– Hölgyem, minden rendben. Tudom, hogy úgy néz ki a világ mintha most hallucinálna, de nem. Valami történt, ami mindent megváltoztatott. Hogy hívják?
– Carrie.
– Én Caleb vagyok, üdvözlöm. Mondja csak, Trixie a kisállata?
– A kutyám. Egy beagle. A buszon ültünk, egy csapat kölyök hangosan hallgatta a zenét. Aztán láttam, hogy Trixie elájul. De mások is összecsuklottak a buszon. Utána a busz karambolozott, és minden elsötétült.
– Oké. Most nagyon nyitottnak kell lennie a lehetetlenre. – Mondta miközben a wyvern feje lassan leereszkedett.
Carrie hatalmas szemekkel felnézett rá és először ösztönösen menekülni akart és hátrálva kúszni kezdett a rendőrök felé, majd megakadt. Belenézett a nagy, sárga, gyíkszerű szemekbe, amik most olyan gyengédséggel bámultak Carrie-re, mintha ő lenne a világ középpontja és elakadt a lélegzete.
– Tri… Trixie?
– Igen. – válaszolt Caleb. – Merre lakik?
– Queens szélén.
– Kertes házban?
A nő csak bólintott.
– Az jó. Kelleni fog a hely – kuncogott. – De tudnia kell, Trixie nagyon hősiesen védelmezte a gazdiját annak ellenére, hogy mind megijedtünk tőle és ellene fordultunk. Igazán jó kutya. Mármint… Wyvern.
– Wy… Wyvern?
– Olvas fantasyt?
– Láttam a trónok harcát.
– Na, ő olyan, mint ott a sárkányok. Csak nem fúj tüzet. Legalábbis a könyvekben, amiket én olvastam. De a tüskéi veszélyesek!
– És maga egy… Elf?
– Igen. – Mondta Caleb, ahogy körbepillantott.
A tekintete először a rendőrnőre siklott: sötét bőrű volt, zöld hajú, vékony és szinte éteri. Nem lehetett több százhatvannyolc centinél. Caleb homlokát ráncolva végignézett a többi elfen. Látott egy férfit sápadt bőrrel, fekete hajjal, természetesen fekete ajkakkal, sötét szeplőkkel és lila szemekkel. Egy elf nő haja teljesen fehér volt, szeme borostyánszínű, arca pedig rózsás. Caleb lassan nyolc elfet számolt össze a tömegben. Egyik sem hasonlított rá. Ő túl magas volt. Túl izmos. Túl erős.
– Bár bevallom néha kételkedem… – morogta magának, majd visszanézett a busz felé. – Ott még vannak sérültek. Carrie, megkérhetem, hogy Trixie-vel menjen át a vasúti hídra? Itt kicsit sok helyet foglalnak.
– De mit csinálok egy ekkora sárkánnyal?
– Wyvern, nem sárkány. Bár az interneten sokat vitatkoznak. – Caleb megvonta a vállát. – Nem tudom, lehet, hogy mind visszaváltozunk később. Egyelőre senki nem tud semmit. Talán… Talán a kormány át fogja venni, ha rájöttek, hogy mit kezdjenek a helyzettel.
Carrie hirtelen megtelt erővel és kihúzta a hátát.
– Azt már nem. Trixie az enyém. – Remegő lábakkal felállt és odalépett a pikkelyes állathoz. – És egy nagyon okos lány.
A wyvern gyengéden nekinyomta a fejét gazdája vállának, aki erre felnevetett. Bár hangja bizonytalan volt, mégis meglepő stabilitással kezelte a helyzetet.
Az alig százhatvan centis, törékeny, szemüveges nő és a tizenkét méteres szárnyas gyík átballagtak a vasúti hídra, mire a két rendőr, Caleb, valamint jó pár bámészkodó megindultak a busz felé, hogy kimenekítsék azokat, akik esetleg bent rekedtek.